Nincs még egy ilyen hely! 1

Nem állítom, hogy Sydneyben soha nem dudálnak rád, ha kicsit lassabban hajtasz, nem káromkodnak és nem néznek csúnyán időnként - de mégis, a derű és a lazaság szinte tapintható a városban. Igaz, nagy helyzeti előny, hogy itt szinte mindig langyos az idő.


Nyáron azért tud igazán meleg is lenni - 1931-ben egyszer több mint 43 fokot mértek - a fagy viszont ritka, mint a fehér holló, vagy inkább papagáj - a békés hangulat azonban mégsem csak a klímának köszönhető.

Hosszú lábú, karcsú nők

Amikor másfél napi, amúgy nagyon kellemes repülés után megérkezve, kissé elcsigázva és kóvályogva városnézésre indultunk, a cityben lépten nyomon sortban és fitnesz dresszben dzsoggingoló férfiakba és nőkbe botlottunk. A naptári ősz ellenére legalább harminc fokos melegben, ebédidőben, evés helyett futkároznak, bokszolnak, ugrálnak az emberek. És nemcsak a fiatalok! Ez nyilvánvalóan jót tesz az idegeiknek, az alakjukról nem is beszélve. Ennyi szép embert egy rakáson még sohasem láttam!

Különösen a nők csinosak, vöröses szőkék, hosszú a lábuk és karcsú a derekuk - újságíró kollégáink, persze az erősebb nemhez tartozók, nem győzték kapkodni a fejüket. Mondják, a gének keveredése jót tesz a szépségnek - itt aztán volt miből összekeveredni! Több mint kétszáz nemzetiség fiai-lányai élnek Új Dél-Walesben, húsz nyelvet beszélnek, a legtöbben angolul, kínaiul és arabul.

Az új szárazföld

Bár Szent Ágoston hittudós kategórikusan kijelentette, hogy a déli féltekén nincs szárazföld, sokan vélték úgy, mégiscsak lennie kell. A XVII. században holland hajósok kötöttek ki először egy Nyugat-Ausztráliától nem messze eső sziget partjainál, de nem tetszett nekik, amit láttak, ezért azonnal továbbálltak.

Az őslakosok, akik már vagy 60 ezer éve telepedtek le e földrészen, így még egy darabig háborítatlanul élhettek. Alaposan megváltozott a helyzet, amikor 1768-ban James Cook kapitány az Endeavour fedélzetén elindult Ausztrália felkutatására. Eleinte nem valami dicső szerepet szántak az új gyarmatnak: a szigetországi börtönök zsúfoltsága miatt büntetőtelepeket akartak kialakítani a távoli földrészen.

Húsz év múlva meg is érkezett az első flotta, a mai Sydney Cove-ban kötöttek ki. Az első településen 750 elítélt, 210 tengerész, 40 asszony és gyerek élt - meglehetősen ínséges körülmények között, sátrakban. 1813-ban vezették be az első pénzeket, a "lyukas dollárt" és a "fityinget" - ami, mint tudjuk, fityinget sem ért...

Egészen addig, míg 1851-ben, Új-Dél-Walesben és Victoriában aranyat nem találtak. Az egész világról özönlöttek Ausztráliába a szerencsevadászok, a bevándorlók elárasztották az aranymezőket. Az 1880-as évekre Ausztrália virágzó országgá vált, Sydneyből pedig világváros lett.

Világváros született

Legrégebbi negyedében, a Rocksban, ami egykor fegyenctelep volt, ma számos múzeum, galéria, színház és étterem szórakoztatja a városlakókat és a turistákat, a kevés helyek egyike, ahol még állnak XIX. századi épületek.

A Circular Quay, a rakpart, ahol egykor hajók érkezését lesték a várva várt árucikkekkel, ma is az egyik legkedveltebb hely a városban, a csillogóan tiszta sétány a Harbour Bridge-től az Operaházig vezet. Ez utóbbi jellegzetes, hófehér kagylóhéjaival a világ egyik legszebb épülete, Sydney jelképe.

Drága volt, de megérte

Az opera építése egy addig szinte ismeretlen, 41 éves dán építész, Jorn Utzon terve alapján 1959-ban kezdődött, és az előirányzott 4 év helyett 14 esztendő alatt készült el. Az 1965-ben megválasztott új kormány sokallta a költségeket és egyébként is megkérdőjelezte a terv egyes részeit, ezért Utzon hazautazott, és soha többé nem tért vissza Ausztráliába.

A zseniális tervező fia, aki szintén építész, képviseli most már édesapját, és veszi át a kitüntetéseket, helyette. Szó mi szó, az ausztrálok hálásak lehetnek ezért a csodálatos építményért, mert igaz, hogy nagyon sokba került (az eredeti 7 helyett 102 millió ausztrál dollárra rúgtak a költségek), de kétségtelenül megérte. Az épüle minden sarkából <>más látvány tárul elénk, egyszerre látni az eget, a csillogó mozaikokat, a különös geometrikus formákat, és az óriási üvegfelületek mögött a kikötőt, a tenger zöldeskék vizét, a hajókat.

Az Operaház egyébként sokkal több, mint opera: drámai színház, koncertterem, galériák, stúdiók és rendezvénytermek otthona, évente 1700 előadást tartanak benne. Valamint itt van Sydney egyik legjobb étterme, a Guillaume at Bennelong, ahonnan 360 fokos szögben csodálhatjuk meg a kikötőt, miközben az ausztrál konyha minden ínyencségét megkóstolhatjuk, némi franciás ízzel fűszerezve. A helyhez és a minőséghez méltó árakon: úgy 100 dollártól, fejenként...

Vacsora után a rakparton óriási a nyüzsgés. Sátrak alatt mérik a vörösbort, mindenütt szól a zene, fiatal fiúk és lányok beszélgetnek, nevetnek, élnek... Szemmel láthatóan elég jól. Kicsit mi is belekóstolunk a dolce vitába, kezünkkel egy pohár borral hátradőlünk a még langyos kövön, nézzük a holdat és a csillagokat - valahogy másképp állnak, mint otthon.

Előttünk a kivilágított Operaház, mögöttünk a híd és a jövő-menő hajók - kicsit valószerűtlen az egész. De meg lehetne szokni. Sydney másik nagy nevezetessége a Harbour Bridge, ami nyolc év alatt, 1932-re készült el. Korábban az egyetlen összeköttetés a kikötő déli oldalán lévő városközpont és az északi lakónegyed közt a komp volt, vagy egy 20 kilométeres út, ami öt kisebb hidat szelt át.

Nem állítom, hogy Sydneyben soha nem dudálnak rád, ha kicsit lassabban hajtasz, nem káromkodnak és nem néznek csúnyán időnként - de mégis, a derű és a lazaság szinte tapintható a városban. Igaz, nagy helyzeti előny, hogy itt szinte mindig langyos az idő. A híd nem különösebben szép, legalábbis alulról, talán ezért is találták ki az egyik legvonzóbb turistacsalogató attrakciót - a hidat meg lehet mászni! Három és fél óra alatt, speciális ruhában, létrákon és járdákon, kizárólag vezetővel, persze. Tiszta időben fenséges a panoráma föntről, és állítólag mindenki nagyon büszke erre a teljesítményre. Csak tíz cápa eszik embert Az akrilalagútban halk zene szól, sosem látott lények lebegnek karnyújtásnyira: egy cápa a fejem fölött, látom a testnyílásait, a száját, a félelmetes, egymásba kapaszkodó, fűrészes fogait. Megcsodálok egy legalább négy méter átmérőjű ráját, amint méltóságteljesen, lassan átsuhan fölöttem. Próbálok elkapni a gépemmel egy furcsa formájú, kövér kék halat (olyan a feje, mint a Jumbo repülőgépnek), közeledik, aztán mindig elúszik, de előtte rám néz, és gúnyosan forgatja óriási szemeit. Fél méteres, vörös-narancs színű rák tisztogatja hatalmas ollóit, mellette kikerics sárga-lila-pink színű, világító halak cikáznak, némelyiknek szabályos ormánya van, másoknak sörénye, mint egy oroszlánnak - egyszerűen őrület! A víz alatti, láthatatlan világ elképesztően gazdag, legalábbis, ha vigyázunk rá. Errefelé nagyon is vigyáznak: Ausztrália környezetvédelmi törvényei rendkívül szigorúak. Semmilyen élő állatot, növényt vagy élelmiszert nem szabad bevinni az országba, még az ajándékba vitt kalocsai piros paprikát is agyon vizsgálgatta az ellenőrnő, míg végül átengedte. Lazítás, buli, tengerpart Sydney a plázsairól is nevezetes. A legismertebb a városközponthoz legközelebb eső Bondi Beach, ahol a híres ausztrál strandkultúrát vehetjük szemügyre. Kisportolt testű, barnára sült fiúkat és lányokat láthatunk, hónuk alatt szörfdeszkával, éttermeket, bárokat és butikokat, s persze a tengert, ami gyönyörű, de kiszámíthatatlan. Bár az ausztrál vizekben élő 180 cápa közül csak 10 veszélyes az emberre, minden strandon működnek cápafigyelő és életmentő szolgálatok. Így is előfordul évi egy-két baleset. A Kék Hegyeken túl Sydney "házihegye" a mindössze két-három órányi autózással elérhető Kék-Hegység. Ötven körüli idegenvezetőnk, Harry öreg, legalább húszéves kisbuszával tesszük meg az utat a nemzeti parkba. Amikor áthaladunk a 900 méter magasan fekvő Leurán, egy kicsi, angolszász stílusú városkán, megtudjuk, ide azért zarándokolnak az ausztrálok, hogy megnézzék maguknak a "gyökereiket". Mivel elég magasan van, éghajlata a kontinentálisra emlékeztet, ősszel, tehát úgy március felé megsárgulnak és lehullanak a levelek, előfordul, hogy télen még hó is esik. Az út azután egyre följebb visz, a Kék-Hegység turistaközpontja, Katoomba felé. A település máig megőrizte vidékies, kicsit vadnyugati hangulatát. Amikor kiszállunk a buszból, meglep a hűvös szél, és lenyűgöz az elénk táruló látvány. Előttünk a halványkék ködfátyolban (az eukaliptusz levelek olajos kipárolgásából származik) úszó hegyek, hatalmas szakadékok és sziklaóriások. Amikor visszaérünk a városba, nyomban bevetem magam a Viktória királynőről elnevezett, XIX. században épült bevásárlóközpontba (Pierre Cardin szerint a legszebb a világon) - hogy vegyek egy ausztrál cipőt. Két perccel hat előtt vezényszóra húzzák le a rolót az üzletek, már csak egy kattintásra maradt időm. Kisétálok hát a Darling kikötőbe, beülök egy étterembe. A szemközti felhőkarcolók tükörabalakain még narancsvörös fények játszanak, de az ég már mély kék, az öböl vize pedig egészen fekete. Kisebb-nagyobb jachtok simulnak a parthoz, rajtuk estélyi ruhás hölgyek és urak pompáznak. A hajók mellett hosszú, fehér kötényben pincérek szorgoskodnak, tálakon nyújtják föl a vacsorát. Dolce vita, ausztrál módra. Nekem sincs okom panaszra. Megeszem a cipő árát, elkortyolok egy pohár bort, megírom a képeslapokat. Csipkedem magam, vajon nem álmodom-e.