Görbe ország kincse: Selmec

A Leányvárra grafitszínű, puha palástot borított az alkony. A torony felső szintje csupa ablak, előttem, mellettem, körülöttem hegyek haragoszöld kúpjai, a lustán csordogáló szürkület lassan belepi a völgy mélyén megbújó álmatag kisvárost, Selmecet. A szeszélyesen kanyargó macskaköves utcákat, a pompás polgári palotákkal körbeépített elegáns főteret, és a díszes barokk templomokat, ahol hajdanán bányászok imádkoztak buzgón a jó szerencséért. Az üzletek már vagy egy órája bezártak, egy lelket sem látni az utcákon, csak a főtéren lézengenek egy páran. Fiatalok, néhányan azok közül, akiket még nem csábított el valamelyik közeli nagyváros. Selmec lakói évről évre fogyatkoznak, már csak kilencezren vannak, jobbára idős emberek. Pedig kétszáz évvel ezelőtt majdnem háromszor ennyien éltek itt. Akkor még teljes gőzzel működött bánya, amely több tízezer embernek nyújtott biztos megélhetést. Mára azonban jócskán megcsappant a hegyek arany- és ezüstkészlete, nem gazdaságos többé a kitermelés, a lakók elszállingóztak. A bányát és környékét turistacsalogató skanzenné alakították a hagyományokhoz foggal-körömmel ragaszkodó ittmaradók.

Különleges élményben lehet része annak, aki leereszkedik az évtizedek óta szendergő bányába. Az ember, nem tudni, hogy a tréfa kedvéért vagy a biztonsági előírások miatt, kap egy óriási vízhatlan köpönyeget, egy sisakot, amelyet gumigyűrű szorít a kobakjára, egy hunyorgó bányászlámpát, no meg egy kísérőt, aki ismeri a bányászat csínját-bínját, és könnyedén tájékozódik a föld alatti járatok útvesztőiben. Óvatosan lépegetünk előre a szűk, sötét, csúszós folyosókon. Mintha tojáshéjon járnánk. Szorong a bezártságtól az, aki nem szokta meg, hogy hosszú órákon át a föld alatt időzzön.

Sújtólég, Kincskereső kisködmön... kotorászok az emlékezetemben, de kísérőm megnyugtat, ez nem szénbánya, nincs mitől tartanom, csak a fejemet be ne verjem a sziklaboltozatba. Megtudom, hogy a selmeci bányákban használtak a világon először, 1627-ben puskaport békés célokra: a kemény kőzet felrobbantására. A hidraulikus szivattyú is itteni, 18. századi találmány, a járatokban felgyülemlett vizet csapolták le vele. A kiszippantott talajvizet aztán mesterséges tavakba vezették, ezekben fürdőzik nyaranta Selmec hőségtől tikkadt lakossága, meg persze az idelátogatók.

A bányalátogatással egybekötött városnézés után első utunk egy hangulatos kisvendéglőbe vezet, hogy igyunk egyet a bányászok egészségére, meg aztán ennénk is valami szlovák specialitást. Megállapítom, hogy a horec nevű, gyógynövényekből készült pálinkaszerűség remek ellenszere a hidegtől elgémberedett ujjaknak, majd böngészni kezdem az étlapot, de sajna egy kukkot sem értek belőle, lévén hogy szlovákul van. A pincérlány bájosan mosolyog, irul-pirul, de németül, angolul csak érteget, beszélni nem beszél. Szerencsére szlovák vendéglátóink a segítségemre sietnek, és még arról is felvilágosítanak, hogy a sztrapacska nem az a juhtúrós finomság, amit én annak hiszek, merthogy az egy káposztás étel. Ha "sztrapacskát" ennék juhtúróval és pirított szalonnával, akkor brinzás galuskát kérjek. Így is teszek, és nem bánom meg, az étel fenséges, és remekül csúszik utána a habos pilzeni