Bulgária

Az aranyló part meg a kecskesajt...

Bulgária mindenkinek mást jelent. Friss, egzotikus ízek, tengeri kikötők, kolostorok - és persze a tengerpart. A pontus euxinos, ahogy a görögök a fehér homokot nyaldosó Fekete-tengert nevezték, rászolgál nevére: lassan mélyülő, meleg, tiszta és nyugodt víz, amelynek sótartalma csupán fele a Földközi tengerének (v.ö. sótlan tenger is megnyalja a partot).
Na, de mindegy. Bulgária messze van és budapesti árai miatt nem lehet vele úgy felvágni, mint a Bahamákkal, igaz? Kifogásokat mindig lehet találni... pedig ma már számos hazai utazási iroda kínál utakat a Balkán e forrón izzó szegletébe. Érdemes lehet tehát felfrissíteni egy kicsit azt a russzkij jiziket (német jól megy nekik, angol so-so) és szétnézni arrafelé. Ha máshogy nem, legalább papíron.

Szófia...

A repülőtéri utat szegélyező lakótelep-rengetegen átvágva jutunk a belváros üdítő tisztására. Szó szerint, hiszen a bolgár főváros magja nagyságrendekkel tisztább, mint Budapest bármely kerülete. Nem divat a kutyatartás, mondják házigazdáink. Hja, így könnyű!

Ha hangulatában, építészetében helyenként emlékeztet is Pestre, az utak szélesebbek, a fasorok árnyasabbak. A mauzóleum már a múlté, az Alekszandr Nyevszkij székesegyház maradandóbb emlékműnek bizonyult. A sors fintora, hogy ez utóbbit az országot az 500 éves török iga alól felszabadító orosz katonák emlékére emelték - ezek a csapatok persze nem azok a csapatok voltak.

A térrel bőkezűen bánó Szófiát is utolérte a fejlődés. Építkezések, felújítások érik egymást. Első bolgár vacsoránkat a furcsa kettősséget mutató Csevermeto étteremben (Maria Lujza sugárút 106) költjük el. A pince helyiségben balra titokzatos ajtó, jobbra megkapó folklór-terem, kerekeskúttal az asztal közepén, hatalmas nyílt tüzek felett sercegő rablóhúsokkal és keserédes balkáni cigányzenével. Ha a magyar sírva vigad, a bolgár egyenesen zokog. Aztán a vén dalnok az asztalunkhoz lép és köszönti a szerencsés magyar testvéreket, akik előrébb járnak a gazdasági fejlődésben és reméli, hogy egyszer Bulgária is eljut majd oda, ahol mi tartunk. Gyanakodva kutatom arcában, szavaiban a képmutatást, a leplezett irígységet, de semmi nyoma. Őszintén beszél.

Az étkek csalókák. Külön-külön friss, könnyű fogások lennének, de a hatunk elé hordott mennyiség egy kisebb falunak is elég lenne. Ennek ellenére derekasan (és pocakosan) helyt állunk, ki tudja, mit hoz a holnap. A vendéglátóipari egység Janus-arcát csak kifelé mutatja meg: a résnyire feltáruló másik ajtó Playboy bárt rejt. A testi élvezetek teljes skálája, mindent a turistákért!

2. Napospart...

Nem csak napos, de hatalmas és élettől zajos. Bulgária leghosszabb és legszélesebb parti sávján olcsó szállodák tömege - egészen pontosan 102, legalábbis amikor legutóbb megszámoltuk -, tíz tucat étterem, diszkók, mulatók, kávéházak...

A szófiai aranyifjak itt töltik minden hétvégéjüket, kimulatják magukból az elmúlt hetet, aztán hétfőn visszaadják a partot jogos tulajdonosaiknak, a nyaralóknak. A Napospart teljesen ráállt a fiatalokra: kedvezményekkel, gyermekmenükkel (!), nonstop ovival csábítják ide a családokat. Állítólag harmincöt éven felülieket is láttak már itt, de ezt még senkinek nem sikerült bebizonyítania.

3. Trjavna...

Alig négyszáz kilométer Szófiától, félúton a tengerhez. Negyven fok árnyékban, ötvenhat az autóban. Útközben betérünk a Gabrovo melletti Etarába. Az indok a skanzen megtekintése - élő kézművesipari múzeum, patak-hajtotta mosógéppel (!) és esztergával, különleges építészettel - de a fő motívum valójában az ebéd. A háromórás kulináris program után kezdjük kétségbe vonni, hogy a magyaros vendégszeretet egyedülálló a világon. Erős feta-befolyásoltság alatt folytatjuk utunkat a célul kitűzött, Veliko Trnovo alatt fekvő falu felé.

Trjavna fafaragó hagyományáról és iskolájáról, az egykori királyi szanatóriumról és ifjúsági futballbajnokságairól lehetne híres, de hiába, a turisták a tengert keresik, a falu pedig szemérmesen őrzi hegyek közé rejtett szépségét. Talán jobb ez így. Kínai ifik vendégeskednek itt már másfél éve, rúgják a bőrt, közben nagyokat kortyolnak a hatalmas erdőkből lezúduló friss levegőből. Éjszakai városnézés - a közterületek sivárak, de több ablakból is kiintegetnek ismeretlenek: jöjjünk be vacsorázni, kóstoljuk meg a borukat. Külcsín és belbecs arányán filozofálgatva érünk ki a főtérre. Hatalmas, lapos fatemplom, kapuján se lakat, se zár. Minek az óvatosság, ha van bizalom. Győz a belbecs.

4. Irány Albena...

Első sós vizi élményem. Első sírásig fajuló leégés, első randevú a meduzákkal. Mégis élveztem. Vajon most milyen? Pár óra és kiderül. A jégkrém a kezedben olvad, a szádig el sem ér. Marad a sör. Magyarok (ki más?) honosították meg a nyugati országrészben a sörfőzést, valamikor a múlt században. Jó munkát végeztek. A Zagorka kellemesen gyenge. Az Astika mennyei, de nem napra való. Majd ha megérkeztünk...

Megérkeztünk. Albena ugyanaz, de mégis más. Rendezett. Letisztult. Egy kézben fut össze az egész üdülőtelep. Több mint tízezer vendégágy, félszáz szálloda ellenségeskedés, konkurenciaharc nélkül. Többségük felújítva, de a hatvanas évek stílusa nehezen adja meg magát, küzd az életéért.
Albena családi mennyország. Angolok, németek, hollandok, skandinávok lepik el a partot, de szokásuktól eltérően viszonylag csendesek. Őket is megfogja a nyugalom. A szállodai pincér magyarul köszönt. Bár tíz éve fehér holló erre hazánk fia, nem felejtett. Hiányzunk nekik. Nekünk meg az Astika. Megkapjuk. Két leva, mint mindenütt. Még a közvetlenül a plázsra épült éjszakai bárban is.

5. Aranyhomok...

Albena három kilométeres partszakasza után szinte megszakítás nélkül jön a Aranyhomok. Körös-körül ősfák, ritka növények - vigyáznak is rá. Kék zászló lobog felette, jelezve, hogy igen rigorózus környezetvédelmi előírásoknak felel meg a telep, csakúgy, mint Albena és a főleg bolgárok által látogatott, jóval délebbre fekvő Napospart.

Képzeljünk el egy vidámparkot, egy cirkuszt és még egy vidámparkot, ami tanyát vert a tengerparton. Egymást érik a vízicsúszdák, ugrálóvárak és számtalan olyan alkalmatosság, amiről csak a gyerekek tudják, mire való. A partot a domboldalba vágott szállodáktól keskeny út választja el, száz állásos yachtkikötő várja a jómódú vendégeket és a kecses hajótestek semmihez nem fogható látványára kiéhezett gyermekeket. Ha pedig elegünk lenne a tengerből, jöhet a trákok által feltárt források igencsak tempósan felszínre buzgó ásványvize...

6. Neszebar...

Bulgária Szentendréje. Kihagyhatatlan, mégis majdnem kihagytuk. Elmerültünk a karnyújtásnyira rejtőzködő Pomorje bájaiban. Alig ismert görög halászfalu, amely valahogy túlélte törökök, bolgárok évszázadokon keresztül folytatott beolvasztási kisérleteit. Pici tengerpart, még kisebb utcák, hatalmas szívek. Szegények és büszkék. Magánszállások százszámra, csipkeverő asszonyok az utcán. Titkos esélyes a tökéletes kikapcsolódásra.
A meteorológia csődöt mond. A hétvége rég elmúlt, de a hőség csak most talált magára.

Aki már látta, annak felesleges részletezni, aki még nem, annak lehetetlen leírni. Nincs két egyenes utca, a terek vagy egy újabb térbe, vagy egyenesen a tengerbe torkollanak. A várost szigetre építették úgy másfél évezrede, de az épületek többsége alig 5 - 600 éves. Felújított templomok, alig-templomok, romtemplomok, templom-templomok. Öreg nénikék a fák árnyékában kézzel vert csipkét árulnak, vagy csak üldögélnek hónaphosszat és bámulják, ahogy a turisták bámulják otthonaikat. Élő múzeumváros... Na, ugye mondtam, hogy nem jön át a hangulata?

7. Melnik...

A Melnikbe vezető hatszáz kilométert szédelegve autózzuk végig, de vendéglátóinkat csak nagy nehezen tudjuk lebeszélni a szokásos ebéd-monstrumról. Egy sopszkai sajttal azért elbánunk - merthogy a sopszka nem csupán saláta, hanem régió, lám, mindig tanul az ember -, a paradicsommal, tojással egybesütött feta mintha valamit enyhítene a melegen, de legalábbis nagyon fog hiányozni itthon.

A görög határ közvetlen közelében járunk, amikor a főútról letérve mészkőpiramisok tűnnek fel a hegyek peremén. Ez Melnik kapuja. Az ország legkisebb városának (vajon hol húzódik a határ falu és város között?) gyalog is alig járhatóan szűk és meredek utcácskáin felküzdi magát a busz, hogy közelről is megszemlélhessük a híres bortermő vidék különleges házait, falból kivezetett, hófehérre meszelt kéményeikkel. Hogy a szőlészetek méltóak-e hírnevükre, soha nem tudjuk meg, mert hiába indul este a repülőgép, a rilai kolostor csodatevő fakeresztje és pepita erődfalai még hátra van. Elfogadjuk tehát a spanyol és francia importőrök ítéletét: a melniki bor jó, de még jobb nem lemaradni a hazafelé tartójáratról...

Ahogy a felhők fölé emel minket a torlósugárhajtómű, két gondolat motoszkál bennem. Az egyik, hogy nem kellene megint húsz évet várni a visszatéréssel. A másik, hogy az ajándékba hozott kecskesajtot letagadom és megeszem vacsorára. Mert már most kezd hiányozni a kényeztetés.