London

Az első nap úgy érzi az ember, szüntelenül veszélyben az élete. Nem is figyel másra, csak a szokatlan irányból robogó autókra. A második napon a tömeg ijeszti. Harmadnapra felveszi a város ritmusát, és úrrá lesz rajta a kalandvágy. Negyednap aztán kijelenti: ide vissza kell jönni.

Az utolsó pillanatban foglaltam jegyet egy fapados légitársaság gépére, de még így is viszonylag olcsón, 30 ezer forintért repültem Londonba. (Ha ha néhány hónappal korábban észbe kapok, egyharmadát fizettem volna az árnak.) Igaz, a fapadosok nem a Heathrow repülőtérre, hanem a Stanstedre érkeznek, ahonnan majdnem 14 fontért, azaz kicsivel több mint 5000 forintért visz be a vonat a városba. Nem olcsó a londoni tömegközlekedés, de a pénzünkért legalább korrekt szolgáltatást kapunk. A Stansted Expressz gyors, kényelmes, légkondicionált, és hajnaltól éjfélig tizenöt percenként jár. Londonban élő közgazdász barátom a belvárosban, a Szent Pál-katedrálishoz közeli Long Lane-en bérel lakást. Dél körül jár az idő, mire megérkezem, Péter és a párja dolgozik, így miután felvonszolom a bőröndömet a keskeny, meredek lépcsőkön a negyedikre, egyedül vágok neki a városnak.

A Big Bentől a Cityig
Először a Temze-partra megyek, majd nyugat felé veszem az irányt, és elsétálok a Westminster-hídig. Előttem a képeslapok Londonja, a politikai és királyi hatalom székhelye. Jobbra a Parlament viktoriánus épülete a keleti toronnyal, amelyet Big Benként ismer a világ. Balra a Westminster-apátság, amelyben 1066 óta koronázzák az angol királyokat. A Whitehallon megyek tovább a kormányhivatalok mentén. Bekukkantok a vaskerítéssel lezárt keresztutcára, a Downing Streetre, ahol a miniszterelnöki rezidencia áll majd háromszáz éve. A Whitehall sugárút egy palotáról kapta a nevét, amelyet VIII. Henrik építtetett. A palota egy tűzvészben elpusztult, csak egy kis része, a Banqueting House maradt meg, amely előtt I. Károlyt 1649-ben lefejezték. A király állítólag kivégzése előtt a hidegre való tekintettel több inget is magára vett, nehogy azt higgye a nép, félelmében reszket. Az őrségváltást lekéstem, a királynő lovasezredének piros-fehér uniformist viselő tagjai (lovas) szoborrá merevedve, rezzenéstelen arccal állják a körülöttük sivalkodó turistalányok rohamát.

Kiérek a Trafalgar Square-re, és Nelson admirális oroszlános oszlopával szemben veszek egy nagy, háromszögletűre vágott sonkás szendvicset, egy félliteres, papírpoharas hosszúkávét, és a környék irodistáit követve átballagok ebédelni a St. James Parkba. Öltönyös-kosztümös emberek hevernek, falatoznak mindenfelé a gyepen a galagonyák, platánok és hársak árnyékában, a tóban récék, vadkacsák, hattyúk úszkálnak. Hihetetlen, de egy sokmilliós metropolis kellős közepén vagyunk.

Délután a National Galleryben szédelgek. A káprázatos gyűjtemény kétezer festményét egyetlen napon megtekinteni képtelenség. Már csak azért is, mert úgy tűnik, az évi több millió látogató idén egyszerre és pont a mai napon érkezett: a reneszánsz kori itáliai és németalföldi festők képei szinte megközelíthetetlenek.

Este a Cityben találkozom a barátaimmal. London egykori belvárosát, a világ egyik legnagyobb és legrégibb pénzügyi központját ma már csak négyezren lakják, ám napközben százszor ennyien dolgoznak az itteni irodaházakban. Köztük az én Péterem, akivel egy pubban ünnepeljük az érkezésemet. Azt meséli, a környék vendéglátóhelyei estefelé mind megtelnek, a munka utáni sörözés mindennapos szertartás errefelé. A bankárfélének is kell egy kis lazítás tizen-egynéhány órás gyilkos pörgés után. A Cityben tanyázó multinacionális cégek beszippantják a világ tehetséges, magasan képzett, ambiciózus és hihetetlen munkabírású fiataljait. Péter kollégái között kevés az angol anyanyelvű.

A londoni közlekedés
A dugó miatt nem érdemes autóval bumlizni, a metróhálózat gyakorlatilag lefedi a várost. 5.30-tól éjfélig közlekednek a szerelvények. Az árakat zónarendszer szabályozza. A főbb nevezetességek többsége az 1.-2. zónában található. Ha sokat utazunk, vegyünk napijegyet vagy hetijegyet (vinni kell hozzá igazolványképet).
Fontos tudnivaló: a bal oldalt mindig hagyjuk szabadon a mozgólépcsőn! A londoniak általában türelmesek az idegenekkel, de roppantul idegesíti őket, ha valaki feltartja a sietőket.
-Legalább egyszer próbáljuk ki az emeletes buszokat. Van, amelyik éjszaka is jár: N jelzés különbözteti meg a nappali buszoktól. Jegyet a sofőrtől vagy a kalauztól lehet venni. A londoniak szeretik a rendet, a buszmegállóban sem tolakodnak, libasorban várakoznak a járműre.